William Blake szöveget és képet szintetizáló, látomásos művészete méltó kiállítást kapott a Szépművészeti Múzeumban. Kétnyelvű versszövegek, kiállított, kivetített, animált, falra nyomott metszetek és festmények, továbbá színészek hangja teszi nemcsak hiánypótlóvá, hanem egyedülállóvá is a tárlatot. Ahhoz az alkotóhoz illővé, aki a szélsőségek egymáshoz közelítését tartotta egyik fő feladatának.
A szélsőségek összekapcsolására utal a kiállítás címe is: Menny és Pokol házassága. Nem feltétlenül csak a keresztény mennyről és pokolról van itt szó, hanem William Blake saját, személyes mitológiájáról is, amelyből képei és versei táplálkoznak – bár természetesen ez a mitológia sem független a Bibliától és a kereszténységtől. Nem is a jó–gonosz szembenállásának relativizálására kell gondolni, ha menny és pokol egymáshoz közelítéséről beszélünk. Hanem például arra, hogy amit a társadalom erénynek vagy bűnnek tekint, és jutalmaz vagy büntet, az egyáltalán nem biztos, hogy minden szempontból jutalmat vagy büntetést érdemel.
Blake képein az ítéletet „fenn” kimondó vagy „lenn” végrehajtó túlvilági alakok olykor túlságosan is hasonlítanak egymásra,
és egyikük sem mindenható. Máshol a Sátánt bukása előtt, angyalként is ábrázolja, éppúgy, mint bukása után, megmaradt hívei között – emberi arccal és az angyaléhoz nagyon hasonló, fenséges testhelyzetben.
Művész, költő és látnok – így jellemezte őt az egyik megnyitóbeszéd. Magányos különc, őrült zseni, rosszkor született ember – így szokás emlegetni az irodalom- és művészettörténetben. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy a kiállított művek és azok elrendezése is folyamatosan hangsúlyozza: William Blake bár valóban egyedülállót alkotott, és nem vált sem túl ismertté, sem elismertté saját korában, ettől még
nagyon is ennek a kornak, a XVIII-XIX. század fordulójának embere volt.
Követte a közélet eseményeit, az iparosodás hatásait, az amerikai vagy a franciaországi eseményeket, és azok nyomot is hagytak műveiben. Továbbá fiatalon megtalálta azokat, akik inspirálhatták őt és/vagy akikkel vitatkozhatott, és kapcsolatba is lépett velük. Idősebb korában pedig őt találták meg azok, akik az ő tanítványaivá akartak válni. Ennek megfelelően a kurátorok, Regős Csilla (Szépművészeti Múzeum) és Alice Insley (Tate) jó érzékkel válogatták össze és rendezték egymás mellé Henry Fuseli XVIII. századi, gótikus-rémisztő festményeit, Blake misztikus-fantasztikus metszeteit és szövegeit, illetve az Ősök nevű, XIX. századi brit alkotócsoport tagjainak munkáit.
A tizenöt évvel idősebb Fuselivel Blake többször is találkozott, dolgoztak együtt, kölcsönösen hatottak egymásra.
Ugyanez mondható el Blake-ről és az Ősökről. Utóbbiak egyfelől nagyon tisztelték és mintának tekintették, másfelől olyan új vagy újonnan népszerűvé vált eszközök használatát is megmutatták neki, amelyek aztán Blake életművét is tovább alakították. Nem csak ezeknek a kortársaknak, mestereknek, tanítványoknak a művei függnek Blake művei mellett a falakon. Megtalálhatók a tárlaton a brit romantika más festőinek munkái is, akár azért, mert párhuzamokat lehet felfedezni bennük Blake művészetével, akár azért, mert nagyon is eltérnek tőle. A kiállítás nem keletkezés szerint rendezi el a műveket, hanem tematikus csoportokban, a hangulathoz illően váltogatva még a falak színét is.
Külön szekciót szenteltek a fantasztikus teremtményeknek, a gótikának, az alvilági jeleneteknek,
de a legnagyobb szekció a „Rettegés és veszély” című, ahol az uralhatatlan, csodálatot és félelmet egyszerre kiváltó természeti táj ábrázolása párosul a szenvedés, a betegség ábrázolásával. Nagyon érdekes gondolatmeneteket indít el az, hogy akár olyan képek is egymás mellé kerülhetnek, amelyek még hazájukban sem szoktak, így egészen új kölcsönhatások fedezhetők fel közöttük.
Ezeknél nem kisebb a jelentősége annak sem, hogy Blake kultusza több korszakban hatott a magyar kultúrára is. A kiállítás ezekre a hatásokra hívja fel először a belépő figyelmét. Közvetlenül a bejárattal szemben a legjelentősebb nyomatai közül helyeztek el kettőt, ezek két oldalán pedig két, a magyar képzőművészetből vett, Blake hatását mutató képegyüttest. Kondor Béla és Borsos Lőrinc (utóbbi név voltaképpen egy szerzőpárost takar) alkotásai egyaránt felmutatják azt, hogy a blake-i életmű határokon átívelően inspiráló a XX. században és napjainkban is. Kondor Béla blake-i ihletésű versét, amely rézkarcsorozata mellett szerepel, ennek a kiállításnak a céljaira fordították angolra. Sajnos Blake költészetét rendkívül nehéz magyarra fordítani. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy
bár versei jó része olvasható magyarul, többségük soha nem került be az irodalmi köztudatba.
Arról pedig egyelőre csak álmodni lehet, hogy ezeket a fordításokat ugyanúgy a szövegekkel együtt készült képekkel adják ki, mint a művész hazájában. Ezért is kap akkora jelentőséget a jelenlegi kiállítás. Első alkalommal segítenek így a magyarországi közönségnek is részesülni ebben a komplex élményben.
William Blake képei ugyanis soha nem pusztán illusztrációnak készültek. Nála kép és szöveg mindig egymás kölcsönös kiegészítőjeként keletkezett és működött, még akkor is, ha éppen nem a saját művéhez, hanem a Bibliához vagy az Isteni színjátékhoz készített metszeteket. Önmagában annak is jelentősége van, hogy egyáltalán harmóniában van-e a kettő, vagyis kép és szöveg ugyanazt ábrázolja-e a saját eszközeivel, vagy éppen széttartanak. Utóbbira jó példa a falra vetített és animált A beteg rózsa is, amelynek szövegében a féreg teszi tönkre a rózsát, míg a hozzá tartozó képen a rózsa falja fel a férget. Egy másik nyomat az Ábel holttestétől magából kikelve menekülő Káint ábrázolja. Ugyanez az alak azonban más Blake-szövegekkel összekapcsolva értelmezhető akár sokkal elvontabb értelemben is: a testet öltő lelket ábrázolhatja, aki voltaképpen saját maga lép ki a sírgödörből, és akit az anyagba zárulás késztet fájdalmas kiáltásra.
Arról, hogy az alkotó látomásos képei és versei egy őrült elme termékei-e, lehet vitatkozni, csak nem biztos, hogy érdemes.
Az jól látszik a válogatáson, hogy a Biblia, Shakespeare, Milton vagy Dante mekkora hatást gyakorolt Blake képzeletére, és hogy ezeknek a szövegegyütteseknek a segítségével is alkotta meg komplex, nehezen értelmezhető, de mindenképpen tudatos és gondolatébresztő műveit. Egy hiányérzetem maradt: Swedenborgra, erre a svéd misztikusra nagyon kevés utalást tartalmaz a tárlat, holott éppen a kiállítás címadójául választott Blake-mű mutatja leginkább a hatását. Igaz, ez a hatás Blake részéről egyáltalán nem egyetértést jelent, sőt: nagyon is vitatta Swedenborg nézeteit. Annál izgalmasabb lenne erre a vitára is kitérni.
A képeken gyakran vissza-visszatérnek ugyanazok a témák, illetve ugyanazok a figurák (Blake személyes mitológiájának alakjai), új összefüggésekben, akár új személyiséggel is. A motívumok is mutatják ezt az egységet a változatosságban; ennek felfedezésére szintén alkalmas a tárlat tematikus elrendezése. Érdemes a figurák testhelyzetére figyelni: például
az egyenes tartás és az ég felé tárt karok a lelki-szellemi felszabadulás jelei
akkor is, ha az ábrázolt jelenethez kulturális ismeretei alapján nem feltétlenül ezeket az érzelmeket kapcsolná a néző. A görnyedt vagy megcsavarodó test viszont fájdalomra, külső erők által elfojtott késztetésekre, korlátok közé szorított érzékelésre utalhatnak. A testábrázolás egyébként külön helyet és önálló címet („Newton teste”) kap a tárlaton belül, „kiállítás a kiállításban” hatást keltve. Mintha egy kis kápolna tere volna a nagyobb térben, amely bemutatja, milyen forrásokból (pl. Michelangelo műveiről készült metszetekből) tanult anatómiát Blake, hogyan használta fel sajátos emberábrázolása során: a geometriai ábráiból kilátni képtelen Newton megjelenítésére.
Fontos megemlíteni, hogy William Blake nem részesülhetett szervezett művészi képzésben.
Bár szülei támogatták költői-művészi ambícióit, munkáscsalád gyermekeként korán be kellett fejeznie az iskolát. Gyerekkorától tanoncként dolgozott, és számára a rézmetszés nemcsak művészi kifejezési formát, hanem megélhetési forrást is jelentett. Az, hogy nyomdász lett belőle, ugyanakkor azt is jelentette, hogy felnőttként minden könyvét – feleségével együttműködve – saját kezűleg készíthette és nyomtathatta ki, úgy, hogy szó szerint minden egyes így készült példány a többitől különböző, önálló műalkotássá válhatott. Catherine Blake házasságuk több mint negyven éve alatt mindvégig együttműködött férjével, szintén kitanulta a rézmetszést, illetve ő készítette a könyvekhez/nyomatokhoz a festéket és a tintát. (Itt jegyzem meg, hogy az ő személyének, bár megemlíti a kiállítás, lehetett volna több teret is szentelni.)
Blake társadalmi helyzete miatt Anglián kívüli országokba sem jutott el, de nemcsak könyvekből értesülhetett a kor szellemi áramlatairól, hanem barátaitól, tanítványaitól is. Jó ötlet volt a tárlat összeállítóitól kiemelni például, hogyan alakította ki Blake a saját freskótechnikáját, és milyen különlegességeket hozott létre a segítségével. A kiállításnak ezen a pontján esik szó arról is, hogyan ihlette meg művészetét a születő spiritizmus. Az Egy bolha szelleme című festmény mindkét szempontból nagyon érdekes, ezért üdvözlendő, hogy nemcsak megkapja a neki járó teret (kis mérete dacára egymagában szerepel a falon), de még a nagyított változata is részévé vált a kiállítás hátterének.
Az Egy bolha szelleme egyike azon kevés most kiállított Blake-műveknek, amelyeket a művész fára festett, temperával.
A művek többsége azonban papírnyomat, ráadásul monotípiák is vannak közöttük, azaz olyan nyomatok, amelyekből csak egyetlen egy készült annak idején. Érthető mód nagyon érzékeny alkotásokról van tehát szó, amelyeket csak speciális körülmények között lehet kiállítani és tárolni. Ezért a látogatók készüljenek fel arra, hogy a megvilágítás tompa, és a termekben egységesen alacsony a hőmérséklet. A megnyitón Regős Csilla és a Tate munkatársai közül Lauren Buckley beszélt a Blake-életműről és annak kontextusáról. Bármilyen informatív a kiállítás önmagában, nagyon sok fontos információ nem derülhet ki belőle; ezeket az érdekességeket mindenképpen érdemes tárlatvezetésből meghallgatni.
A Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai című kiállítás a Szépművészeti Múzeumban tekinthető meg 2026. január 11-ig.
A borítóképen William Blake Enitharmon örök-éje című festménye látható.
